Ősök erdeje

Messze még a néma vég,
a lélek lakja él ma még,
de elmém néha elmereng,
ki őrzi meg a végtelent?

A test halála pillanat
s mit tettünk életünk alatt,
mulandóként elenyész,
minden emlék ködbe vész.

Elment oly sok nemzedék
de hetedíziglen bennem él ,
örömük, bánatuk is itt rezeg
mindenben, mit én teszek.

Időskor és társak

– Vendégszerzőnk, Viola írása –

Már több, mint 5 éve annak, hogy Tatám meghalt. Mamám egyedül maradt egy nagy kertes házban. Hiába próbáltunk többet vele lenni, segíteni neki, amiben lehet, hiába él mindhárom gyermeke egy faluban vele, mégis láttuk, nagyon magányos. A gyerekek és unokák dolgoznak, iskolába járnak, élik a mindennapok rohanó életét, hétvégén sem érnek rá igazán, mindig van valami dolguk. Mama gyakran mondogatja, hogy menne már Tata után, mi meg hallani sem akarjuk ezt. A halál tabutéma, rettegünk tőle, nem beszélünk róla, és elvárjuk, hogy az a szerettünk se beszéljen róla, aki túl van a nyolcadik x-en, és élete párja már odaát várja.

Mamám feleség volt és anya. Ez volt a hivatása. Tanyán nevelte fel három gyermekét, Tatám volt a kenyérkereső férfi a családban, Mama pedig nevelte a gyerekeket, jószágokat tartott, vezette a háztartást. A mai modern nők számára ez fényévekre van a mostani életstílusunktól, de akkoriban ez egyáltalán nem volt kirívó életpálya egy nőnek, sőt. Aztán a gyerekek szépen sorban kirepültek a családi fészekből, mind családot alapítottak, jöttek az unokák, összesen hatan, és édesanyából mama lett az én Mamám. Sokat vigyáztak ránk, újra gyerekzajtól zengett a ház és az udvar. Aztán mi is felnőttünk. Elrepültek az évek, és ketten maradtak. Aztán Mama egyedül. És megszűnt az Őt meghatározó hivatása is, nem volt többé feleség, és az anyai, nagymamai szerepekből is kilépett.

Ha már itt ülsz…

A minap egy barátom megosztott egy viccesnek tűnő intelmet: “Ha van időd ’fészbukozni, lenne időd jógát gyakorolni”. Elgondolkodtam rajta… annál is inkább, mert gyakran olvasott chat-fordulat: “jaj, megyek, már megint beszippantott a gép … a dolgaim meg állnak!”
Amikor hajdanán gyerekként elkezdtem jógázni, a kezdő tanfolyamon az oktató gyakran elmondta, hogy fizikai szintű gyakorlásunknak, az ászanáknak egyik fontos célja és hatása, hogy felkészítse a gyakorlót a hosszasabb jógaülésre, ami meglehetős lazaságot, kitartást és bizony fizikai állóképességet kíván. Fontos, hogy jó ideig képesek legyünk egyenes gerinccel, lazán, mocorgás nélkül ülni, hiszen a jógagyakorlás egyik legértékesebb és izgalmasabb területére, az igazi meditációra csak hosszasabb mozdulatlan állapot után lehet esélyünk.

Sokan vagyunk, akik felnőttként a hétköznapi életben kénytelenek vagyunk a munkánkból adódóan szinte egész nap ülni. Észre sem vesszük, hogy hosszú perceken, akár órákon át szinte mozgás nélkül, mereven a képernyőre bámulva ücsörgünk … aztán otthon késő éjszakáig önként és dalolva folytatjuk ugyanezt a kényszeredett pozíciót a net előtt. A jógik a test bár önkéntes, de nem öncélú „sanyargatását” tapasjának hívják.

Szemelvény – Jorge Luis Borges: Képzelt lények könyve

“Ha az ember a világ legcsodálatosabb tájára kíváncsi, fel kell másznia a Isitori Győzelmi torony tetejére. Egy körterasz várja ott, ahonnan végigtekinthet az egész látóhatáron. Csigalépcső vezet föl a teraszra, ám csak azok merészkednek felkapaszkodni rajta, akik nem hisznek az itt következő legendában:
A Győzelmi torony lépcsőjén él az idők kezdete óta A Bao A Ku, az emberi lélek ismerője. Mély kábulatban, az első grádicson tanyázik, s csak akkor eszmél fel, ha valaki felmegy a lépcsőn. A közeledő ember rezgő lépteitől visszatér belé az élet, s felcsillan benne valami belső fény. Nyomban megmozdul a teste, s a szinte áttetsző bőre is. Amikor megindul valaki felfelé a lépcsőn, A Bao A Ku a látogató sarkában marad, s a zarándoknemzedékek által lekoptatott, íves lépcsőfokok peremébe kapaszkodva, követi. Fokról fokra erősebb a színe, tökéletesebb az alakja és ragyogóbb a testéből áradó fény. Kifinomult érzékét bizonyítja, hogy csak a legfelső grádicson éri el tökéletes formáját, mégpedig akkor, ha lelkiekben gazdag a látogató. Ellenkező esetben A Bao A Ku – még mielőtt felérne – szinte bénán megtorpan: kialakulatlan a teste, elmosódott a színe, pislákoló a fénye. A Bao A Ku szenved, ha nem ölthet tökéletes alakot, sóhajtása alig hallható nesz, amolyan selyemsuhogás. Ám ha egy teljesen tiszta lelkű férfi vagy asszony kelti életre, akkor A Bao A Ku feljut egészen az utolsó fokig, kiteljesedik az alakja, és élénk kék fény sugárzik belőle. De nem sokáig tér vissza belé az élet, hisz amint leereszkedik a zarándok, A Bao A Ku is visszagörög, leomlik az első grádicsra, s ott várja – ismét élettelenül, akár egy elmosódott körvonalú ábra – a következő látogatót. Csak akkor látható igazán, ha eljut a csigalépcső feléig, ahol is világosan kivehetők már a testnyúlványai, melyekkel – mint megannyi karocskával – felfelé kapaszkodik. Egyesek szerint A Bao A Ku az egész testével lát, a tapintása pedig olyan, mint az őszibarack héjáé. Évszázadok óta csupán egyetlenegyszer érte el A Bao A Ku a tökéletességet.
Burton kapitány az Ezeregyéjszaka meséi angol fordításának egyik lábjegyzetében említi A Bao A Ku legendáját.”

Ami egy nőnek az anyaságnál is fontosabb

Amennyiben a társadalom összlétszáma, mennyiségi mutatói fontosabbak, mint minőségi összetétele és a felnövekvő gyerekek szellemi, lelki és fizikai egészsége, úgy valóban elég lehet a szülésre és az “anyaságra” való felhívást lebegtetni a nők előtt, mint elsődleges funkciójuk és életcéljuk konkrét megnevezését. Ha az a cél, hogy többen legyünk, nem pedig az, hogy mindeközben igyekezzünk ilyenek és olyanok is lenni, és lehetőleg a gyerekeink is legyenek ilyenek vagy olyanok, azaz figyelembe vegyünk minőségi szempontokat is, akkor tényleg bőven elég olyasmire buzdítani, ami csak a mennyiségi növekedéshez segít hozzá.
Tudják-e vajon azok a férfiak, akik szülésről és anyaságról beszélnek, mit is jelent szülni és anyának lenni, milyen változások kísérik az anyává válást, mit jelent mindez a nő számára? Tudják ők egyáltalán, hogy miről beszélnek, amikor a “női princípiumot” emlegetik?

De vajon tudják-e a NŐK MAGUK, hogy mi az anyaság, mi is történik velük, amikor szülnek, illetve mi vár rájuk utána? Tudják-e, mivel jár majd mindez, milyen örömök és milyen nehézségek várnak rájuk? A nőknek van-e fogalmuk a női princípiumról, saját lehetőségeikről és azok teljes köréről?
A félresikerült, kusza kapcsolatok, csonka családok és szinglik korában azt hiszem joggal mondhatjuk, hogy egyik nem tagjai sincsenek tisztában a rájuk vonatkozó princípiumokkal, sem a férfiak, sem a nők, a másik nemet illetően meg pláne nem. Anyaságra és szülésre is általában olyanok buzdítják a nőket, akik sohasem szülnek vagy lesznek anyák, és akiknek ebből kifolyólag ködös ábrándképeik és romantikus elgondolásaik vannak minderről, és ha esetleg van feleségük, aki maga is anya, akkor arról is tanúbizonyságot tesznek, hogy feleségük anyaságát sem igyekeztek megismerni és megérteni. Ha ugyanis ezt megtették volna, akkor jóval visszafogottabban nyilatkoznának.
Akkor tudnák, hogy az Anya nem lapul meg kitörni készen minden nőben, és nem nyilvánul meg azonnal és spontán módon a szülés után – anyának lenni meg kell tanulni, fel kell nőni a feladathoz, érni kell rá, és közben rengeteg kétségen, fájdalmon, belső vívódáson keresztülmenni. Ez mind kell ahhoz, hogy valaki Anya legyen. Anya nem pattan ki, tettre készen, rózsás arccal és mosolyogva, Anya inkább maga is lassú vajúdás során születik meg.

Változatok sötét húrra – Ladislav Fuks

Kamaszkorom egyik legmeghatározóbb háttérfigurája Ladislav Fuks volt, a cseh származású író, akinek szelleme az iskolai könyvtárban, egy belvárosi gimnázium kicsi, patinás helyiségében szegődött mellém, öreg szekrényekben porosodó, illatos, alig-alig forgatott könyvek közül bukkant elő és vált az árnyékommá, hű kísérőmmé egészen az egyetemi évekig, amikor is territóriumából valamelyest kiszorult, kénytelen-kelletlen engedve maga mellé az új vendégeket, Ray Bradburyt, Mrozeket, E.T.A. Hoffmannt, és néhány kevéssé ismert északi írót, akik nevük különös csengésével ragadtak meg először, később pedig vadregényes, idegen tájakon játszódó történeteikkel, melyekből hatalmas kiterjedésű, sötét fenyvesek gyantaillata áradt, hideg hegyi patakok zubogása keveredett az utcáról beszűrődő zajokkal. Csingiz Ajtmatov Fehér hajó című regénye volt az első olyan könyv, melynek szépsége és szomorúsága szinte maga alá gyűrt.
Diákéveim – kezdve az általános iskolától az egyetemig – legszebb emlékei az iskolai könyvtárakhoz fűznek, ezekhez az örökké elhagyatott, szomorkás, titkokkal teli termekhez, szobákhoz, melyekbe mindig nagy várakozással, izgatottan léptem, címek, szerzők, fülszövegek apró fekete betűi kavarogtak a napfényben és vegyültek el a porral, sugarakkal, én pedig bódultan bóklásztam, kotorásztam, szimatoltam közöttük, hogy egy általam is ismeretlen érzék segítségével megtaláljam azt a könyvet, ami akkor, abban az évben, évszakban, azokban a hetekben és napokban éppen ínyemre való volt.

A könyvekhez fűződő viszonyom korántsem indult zökkenőmentesen, első állomása egy Stephen King regény volt, melyet szüleim könyvespolcáról vadásztam le egy óvatlan pillanatban, valahol a 7. és a 8. életévem tájékán. Cujo, a dög, a kedves bernáthegyi szörny bevackolta magát az ágyammal szemben álló vaskos ruhásszekrénybe, mely más napokon a karácsonyi ajándékokat fogadta magába (ezzel az ellentmondással akkor nem is tudtam megbirkózni), éjszakánként onnan villogtatta hófehér fogait, és jó ideig nem volt hajlandó elhagyni kényelmes lakhelyét. Én pedig izgatottan, borzongva meredtem hol a szekrény résnyire nyílt ajtajára, hol az ablakkeret mögött feltűnő éjszakai égre, melynek sötét hátterében pislákoltak a gyenge fényű, ám sokat sejtető csillagok – így aztán a borzongásba, még ha alig érzékelhetően is, de mindig vegyült egy kis bódulat, egy cseppnyi megmagyarázhatatlan öröm.