’Emelem kalapom és ’fátylat rá?

Avagy: az influenzajárvány margójára

Kalapkúráról már biztosan mindenki hallott. De a kalap (és társai), mint a megelőzés eszközei… ráadásul az influenza ellen?!
Kalap, sál, kesztyű, fátyol; egyszerű, hétköznapi öltözködési kiegészítők, gondolnánk a felsorolást olvasva. Ha gyerekeknek készítenénk feladványt azzal a kérdéssel, hogy melyik a kakukktojás, talán rávágnák, hogy a fátyol, mert azt hétköznap ritkán viselünk. A kislányok biztosan hozzátennék, hogy ma már csak a menyasszonyi ruhák kellékeként találkozhatunk vele. Néha elgondolkodom azon, hogyan alakultak ki a ma éppen használatos formák és anyagok, miért éppen ilyen vagy olyan mondjuk egy kalap vagy sál? Nem szeretnék én e helyt valami mélyre hatoló viselettörténeti vizsgálódásba bonyolódni, megtették ezt már mások, a tárgyban nálam tájékozottabbak. A keresőbe a megfelelő tárgyszót beírva bőven találhatók igazán alapos írások is a témáról. Valami sajátos oka mégis van ennek a morfondírozásnak, méghozzá az, hogy felmerült bennem, miért is nem használjuk ki ezeknek a ruhadaraboknak a funkcionális lehetőségeit még jobban, például a betegségmegelőzés területén , akár a hétköznapokban is?

Ami egy nőnek az anyaságnál is fontosabb

Amennyiben a társadalom összlétszáma, mennyiségi mutatói fontosabbak, mint minőségi összetétele és a felnövekvő gyerekek szellemi, lelki és fizikai egészsége, úgy valóban elég lehet a szülésre és az “anyaságra” való felhívást lebegtetni a nők előtt, mint elsődleges funkciójuk és életcéljuk konkrét megnevezését. Ha az a cél, hogy többen legyünk, nem pedig az, hogy mindeközben igyekezzünk ilyenek és olyanok is lenni, és lehetőleg a gyerekeink is legyenek ilyenek vagy olyanok, azaz figyelembe vegyünk minőségi szempontokat is, akkor tényleg bőven elég olyasmire buzdítani, ami csak a mennyiségi növekedéshez segít hozzá.
Tudják-e vajon azok a férfiak, akik szülésről és anyaságról beszélnek, mit is jelent szülni és anyának lenni, milyen változások kísérik az anyává válást, mit jelent mindez a nő számára? Tudják ők egyáltalán, hogy miről beszélnek, amikor a “női princípiumot” emlegetik?

De vajon tudják-e a NŐK MAGUK, hogy mi az anyaság, mi is történik velük, amikor szülnek, illetve mi vár rájuk utána? Tudják-e, mivel jár majd mindez, milyen örömök és milyen nehézségek várnak rájuk? A nőknek van-e fogalmuk a női princípiumról, saját lehetőségeikről és azok teljes köréről?
A félresikerült, kusza kapcsolatok, csonka családok és szinglik korában azt hiszem joggal mondhatjuk, hogy egyik nem tagjai sincsenek tisztában a rájuk vonatkozó princípiumokkal, sem a férfiak, sem a nők, a másik nemet illetően meg pláne nem. Anyaságra és szülésre is általában olyanok buzdítják a nőket, akik sohasem szülnek vagy lesznek anyák, és akiknek ebből kifolyólag ködös ábrándképeik és romantikus elgondolásaik vannak minderről, és ha esetleg van feleségük, aki maga is anya, akkor arról is tanúbizonyságot tesznek, hogy feleségük anyaságát sem igyekeztek megismerni és megérteni. Ha ugyanis ezt megtették volna, akkor jóval visszafogottabban nyilatkoznának.
Akkor tudnák, hogy az Anya nem lapul meg kitörni készen minden nőben, és nem nyilvánul meg azonnal és spontán módon a szülés után – anyának lenni meg kell tanulni, fel kell nőni a feladathoz, érni kell rá, és közben rengeteg kétségen, fájdalmon, belső vívódáson keresztülmenni. Ez mind kell ahhoz, hogy valaki Anya legyen. Anya nem pattan ki, tettre készen, rózsás arccal és mosolyogva, Anya inkább maga is lassú vajúdás során születik meg.