A homeopátiáról?

Kering egy igencsak kárörvendő hangvételű hír* , mely szerint a „tudomány” mától nem hisz a homeopátiában … Ó jaj nekem!

cím: Sötét nap virradt a homeopátiára

felütés:  “A homeopátiás szerek csomagolásán mostantól csak tudományosan bizonyítható állítások szerepelhetnek. Vagy az a felirat, hogy ezek a készítmények hatástalanok.”

A cikk aztán ebben a szellemben hosszasan tekereg még a téma körül, kéjesen fojtogatva a cikkíró részéről láthatóan hitetlenséggel kezelt jelenséget: a tudomány korlátozott eszközeivel nem mérhető hatások létezését.

Homeopátia – végtelenül kicsiny, „mérhetetlenül” alacsony koncentrációval jelen lévő „hatóanyag”, éppen csak egy halvány információ, amely beindít(hat)ja a test öngyógyító mechanizmusait. Ennyit tudok a homeopátiáról, és jelzem is, hogy sem szakértője, sem fogadatlan prókátora nem vagyok. Valójában maga a cikk, annak vad ellenségessége késztetett arra, hogy megálljak egy pillanatra, és elgondolkodjak azon, mire is ez a gyűlölködés?! …és az egyensúly kedvéért hanyagolhatjuk azt a verziót is, hogy a cikk a háttérhatalom gyógyszeripari szekciójának emberiség elleni összeesküvését hivatott szolgálni … !

Csak egy dolog motoszkál a fejemben. Amikor a dolgok rosszra fordulnak, például valaki azt a gondolatot irányítja felém, szóban vagy akárcsak magában , hogy mondjuk „dögölj meg”, akkor nagy eséllyel meg is betegszem, ki ne tapasztalt volna már ilyet? Mérhető-e vajon a szó, a gondolat súlya, „koncentrációja”, ereje a tudomány által? Klasszikus mérésre hagyatkozva nyilván nem, de azért vannak fokozatok. Nem mindegy például ki mondja, mikor és milyen szituációban … ettől függően veszi az ember a szívére az ‘átkot, s ennek megfelelően is betegít meg. Ha egy közömbös személytől kapjuk, legfeljebb bevesszük a „le…om” tablettát ugye, aminek hatóanyag koncentrációja egészen konkrétan nulla, aztán mégis hat! Na ugye?! Aztán van az az eset, amikor ez nem járható út, mert valami miatt az illető bejáratos az ’aurámba …. alanyi jogon vagy hókuszpókusszal jut-e be, de mégiscsak leomlanak előtte a védelmi mechanizmusaim, s máris itt a betegség, mert rövidesen megjön, ezt tudjuk.

Nekem ilyenkor gyakran beválik, úgy is mondhatnám tudományoskodóan, hogy reprezentatívnak nem mondható egyszemélyes mintámat figyelve mintegy 60 %-os arányban hatásos gyógymód, hogy egyszerűen elképzelem, hogy egészséges vagyok, elképzelem, hogy a légzésem szabad, az orrom kidugult … s a cikkbéli hagymára elég rágondolnom, még a „mérhetetlenül” kicsi hagymalé koncentráció információja sem kell a testemnek fizikai értelemben, és mégis kidugul az orrom… bár a hagymára való rágondolásom koncentrációjának azért nem árt legalább egy kis időre a 100 %-hoz közelítenie. Ez is egy információ, mentális technika a test öngyógyító mechanizmusának beindításához. Persze kell hozzá kis gyakorlat, képesség a koncentrációra, önismeret és tapasztalat a saját testemről és a benne zajló természetes folyamatokról …  no és egy kis hit. El kellett hinnem egyszer, amikor erről tanítottak, hogy képes vagyok a belső folyamataimat az egyensúly irányába terelni és elég bátornak kell lennem, hogy ezt a hitemet megőrizzem és higgyek magamban – magamban. Hogy elhiggyem: hat hét hit hat!

Kérem a kedves „tudományt”, hogy ne akarja mindezt bizonyítani, elég ha én elhiszem magamnak … és ha kérhetem, ne írja rá a dobozomra, hogy öngyógyító képességem hatástalan, csak azért, mert nem tudja megmérni az öngyógyító gondolatom koncentrációját! Nekem magamnak nem is kell bizonyítás, bőven elég, ha kidugul az orrom.

*http://index.hu/tudomany/altudomany/2016/11/18/sotet_nap_virradt_a_homeopatiara/

Reklámok

Ősi út az érzelmi intelligencia kiteljesedése felé

 

avagy: Az EQ ’kutatás megállapításai régen és ma

Remélem nem okozok csalódást azoknak, akik a nagyívű cím után valami tudományos fejtegetést vártak  … mert ehelyett és e helyütt  csak egy szerény ’heuréka élményemet tudom megosztani az olvasóval. Íme:

„Travis Bradberry közkedvelt és elismert pszichológus, összegyűjtötte, milyen jelek alapján lehet felismerni a magas érzelmi intelligenciával, “EQ-val” rendelkező embereket.” – olvasom a 108.hu-n, aki a LilaPuli.hu-tól vette át, kiknek forrása a lemon.hu volt….aki ’tudjisten hány forráson át vagy akár közvetlenül Travis Bradberry írásaiból merített… de vajon honnan meríthetett Mr. Bradberry?!

Bevallom ennek már nem jártam utána, mert időközben felfigyeltem egy szembeszökő egybecsengésre spirituális dédapám (Mesterem Mesterének Mestere) tanítása és korunk tudósának megállapítási között…. Vajon ez véletlen lehet?!

Mesterem, Sri Mahaprabhuji (1828-1963), a világszerte ismert és köztiszteletben álló Szent tanítványai számára a címbéli tárgyban is rendelkezésre áll a szinte történelem előtti időkből eredeztethető Tanítás, mint tiszta forrás, mely  Arany Tanításaiban* nyert esszenciális formát.

Tisztelettel idecitálva hát  a fenti netes forrás megállapításait, közéjük beillesztettem ’ősforrásom idevágó szentenciáit – hogy immár együtt is rácsodálkozhassunk, mint „új” felfedezésre.

Kíváncsiság

Függetlenül attól, hogy introvertált vagy extrovertált, a magas érzelmi intelligenciájú ember kíváncsi a körülötte történő, létező dolgokra és emberekre. A kíváncsiság mögött általában nagy adag empátia lapul, ami szintén a magas EQ jele.

„A tunyaság az ember egyik legnagyobb ellensége. Erõfeszítés nélkül nem érhetsz célt. Küzd le lustaságodat.”

„A tudás határtalan. Merülj el benne! Az élet rövid, az idõ gyorsan halad, tapasztalataink végesek. Engedd el, ami a múlté, és tudd, hogy a jelen pillanat is rögtön múlttá válik – a jelenben alakítsd jövõdet.”

„Ezért ébredjetek, testvéreim! Ne feledkezzetek meg kötelességeitekrõl, és teljesítsétek dharmátokat.”

Bátorság a változások előtt

Amikor valami változás áll be az életünkben, akkor arra rugalmasan kell reagálnunk ahhoz, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki belőle. A magas érzelmi intelligenciájú embereket ritkán bénítja meg a félelem, ők az akadályokban is a lehetőségeket és a kihívást látják, nem pedig a gátat és a problémát.

„Amit meg akarsz tenni, tedd szilárd elhatározással, így a siker biztosan nem marad el.”

„Ne hagyd abba, amit elkezdtél. Az úton mindig támadnak akadályok, ahogy rózsa sincsen tövis nélkül. Bízz önmagadban, s távolítsd el az akadályokat, így Isten kegyelmével utad célhoz vezet.”

Önismeret

Megfelelő önismeret, saját gyengeségeink és erősségeink ismerete nélkül elég nehéz élni ezt az életet. Beismerni, hogy valamiben az átlag alatt teljesítünk, nem jelent belenyugvást, sőt, legalább tudjuk, melyik az a terület, amit fejlesztenünk kéne, az erősségeinket pedig kihasználhatjuk a munkánkban, kapcsolatainkban.

„Példát a szentekrõl és nagy személyiségekrõl végy. Amit valaki elér, csakis saját erõfeszítésének köszönheti.”

„Aki a legmagasabb rendû tudásról beszél anélkül, hogy megvalósította volna, az mély tudatlanságban él. Legyen bármilyen mûvelt, szavai nélkülözik a tökéletességet.”

Emberismeret

Nem összekeverendő az előítéletekkel. Nem arról van szó, hogy eleve tudjuk, hogy az adott ember attól, ahogy kinéz, beszél, vagy áll, már azonnal biztosra vesszük, hogy milyen. A már említett empátia és kíváncsiság azonban hosszú távon elvezethet odáig, hogy felismerjük az emberek mozgatórugóit.

„Ha etikai elvek szerint élsz, teljesíteni tudod dharmádat. Fogadd el az erkölcsi elveket, és tartsd be õket, amíg csak élsz.”

„Soha ne az elsõ benyomás alapján hozz döntést. Várj, tájékozódj alaposabban, így elkerülheted a felesleges csalódást.”

Magabiztosság

Ez sem törtetést vagy nagyképűséget takar igazából, hanem azt a képességet, hogy ha sértegetnek, és lekicsinylő kritikákat kapunk, akkor sem veszítjük el az önbecsülésünket, vagy támadunk rá a másikra.

„Ne hagyd abba, amit elkezdtél. Az úton mindig támadnak akadályok, ahogy rózsa sincsen tövis nélkül. Bízz önmagadban, s távolítsd el az akadályokat, így Isten kegyelmével utad célhoz vezet.

„Ne függj másoktól! Állj a saját lábadon. Bízz képességeidben, és Isten megsegít.”

„Cselekedeteid sikere belsõ meggyõzõdésed erejétõl és önfegyelmedtõl függ. Ne veszítsd el a bátorságod, és soha ne add fel.”

„Ne engedd, hogy a problémák elbátortalanítsanak. A földi élet az öröm és bánat partjai között folyik. Aki elveszíti bátorságát, soha nem ér célhoz. Hittel és belsõ bizonyossággal teljesítsd kötelességed.”

A nemet mondás képessége

Sokkal több stressz éri azokat az embereket, akik nehezen mondanak nemet. A magas EQ-val élő emberek tudják mikor, és hogyan mondjanak nemet, akár önmaguknak is. Ahhoz is értenek, hogy hogy kerüljék el  a mérgező, frusztráló, energiavámpír embereket.

„Ne engedd hogy rossz szokásaid alakuljanak ki, melyeket azután nehéz levetkõzni, és amelyek tönkretehetik életedet. Ápold jó szokásaidat, ezek egész életedben segítségedre lesznek. Kerüld a mérgezõ szereket, a dohányt, alkoholt es kábítószert, azol csak betegséget és halált hoznak a házba.”

„Kerüld a felesleges vitákat, veszekedést és a rossz társaságot. Kerüld a szerencsejátékot. Jó és bölcs emberek társaságát keresd. Soha ne mondj rosszat szüleidrõl és mesteredrõl, és ne halgass meg ilyen beszédet. Ne szerezz ellenségeket meggondolatlan cselekedetekkel. Ne panaszold folyton a gondjaidat.”

A hibák és a harag elengedése

Az érzelmileg intelligens emberek nem rágódnak évekig saját múltbéli hibáikon. Nem felejtik el őket, próbálják elkerülni, hogy újra megtörténjen, de nem ez határozza meg az önképüket és a jövőjüket. Ugyanez érvényes a haragra is. A magas EQ-jú embereket is érik sérelmek, őket is bántják, de nem dédelgetik évekig harcra és bosszúra készen haragjukat, és nem annak alapján élik az életüket.

„Mindenkinek vannak jó és rossz szokásai. Ne mások hibáit tekintsd, fedezd fel inkább a jó tulajdonságaikat és vedd át õket. Mindenkitõl tanulj valami jót.”

Spontán adni

Ahhoz, hogy erős érzelmi kapcsolataink legyenek, tudnunk kell feltétel nélkül adni – ez persze nem megy a kíváncsiság, az empátia, és a többi erősség nélkül.

„Légy jó és segítõkész mindenkor, minden teremtményhez. Ezáltal magadnak is segítesz.”

„Tarts tiszteletben mindenkit egyformán. Légy mindig kész segíteni. Ha nem cselekszünk jót és nem a helyeset tesszük, mi értelme életünknek?”

„Ne csak elvenni, adni is tanulj meg. Folyton kapni súlyos teher, s csak ha adunk, tehetjük le.”

„A barátok közötti pénzkölcsönzés veszélyezteti a barátságot, mert ha késik a visszafizetés, keserûség lehet a következménye. Adj nyílt szívvel, de mérlegeld elõbb, mit teszel!”

Örülni annak, ami van

Bár folyamatosan törekszünk a többre, jobbra szebbre, azt is észre kell vennünk, ami már a miénk. Sőt, Simone Weil szerint meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk. A magas EQ-jú emberek nem kergetik a tökéletességet, mert tudják, hogy olyan nem létezik, közben pedig hálásak azért, amit már elértek, és erőt merítenek belőle. A Kaliforniai Egyetem kutatói kimutatták, hogy azok, akik napi szinten gyakorolják a hálás gondolkodásmódot,  energikusabbak és kiegyensúlyozottabbak, kortizol-szintjük (stresszhormon) is alacsonyabb.

„A szükségtelenül felhalmozott anyagi javak teherré válnak, gondot okoznak. Az anyagi jólét múlandó. Lakshmí, a bõség istenasszonya nem állja a fogságot. Vagyonunkat legjobb a segítségnyújtás és adakozás eszközének tekinteni.”

Kikapcsolódás

Hiába sikeres valaki a munkájában, időnként el kell szakadnia a stresszforrástól, pihennie kell, kikapcsolni minden gépet, kütyüt, és ebben az érzelmileg intelligens emberek nagyon jók. Felügyelik saját stressz-szintjüket, és tudják, mikor kell engedniük a gyeplőn.

„Minden élvezet múló Ne engedj csábításuknak, bármily vonzónak tûnnek is. Igazi örömöt csak mindem élõlény önzetlen szolgálata nyújt, ebben van a bölcsesség és az élet értelme.”

„Ne fecséreld el az idõt! Életed minden másodperce értékes és pótolhatatlan. Az elmúlt idõ nem tér vissza, az idõ nem vár senkire. Aki nem tart lépést vele, lemarad, ezért jól használd ki az idõdet.”

Negatív gondolatok

Hasonlóan a haraghoz vagy a fájdalomhoz, a magas EQ-val élő emberek nem ragaszkodnak negatív gondolataikhoz. Nekik is éppúgy vannak, mint másoknak, de felismerik, és helyükön kezelik őket ahelyett, hogy eltúloznák jelentőségüket. Boldogságuk egyébként sem mások véleményei, visszajelzései alapján teremtődik, hanem saját magukból, ezért nehéz is elvenni az örömüket.

„Ragaszkodj az igazsághoz, tarts ki mellette mindig. Ne gondolkodj negatívan, s tégy mindig jót.”

( *Forrás: Paramhans Swami Madhavananda: Líla Amrit, Sri Mahaprabhuji isteni élete
DIWALI Kiadó, Budapest, 1996

idézetek átvéve innen:     http://www.jogaszeged.hu/mester.php#HolyGuruji

ötlet innen:      https://www.facebook.com/108Magazin/?fref=nf

és innen:         http://lilapuli.hu/ezek-a-magas-erzelmi-intelligencia-arulkodo-jelei/  )

Teknő és kalács

Kerekded formái mindig is lenyűgöztek. Elbűvölt, hogy egy darabból, kézi munkával formázta meg készítője. A sima felület, mely azért őrizte az egyes nyesések nyomait, mindig játékos fény-árnyék hatást nyújtott, szerettem nézegetni amint a kamrában lóg a falon, mellette a vászon zsákba húzott nyújtófával, szitával és a nyújtódeszkával. Éppolyan érdekes, nézegetni való látványnak számított, mint a tökből vájt tojástartó és a csuhéból font kosár, utóbbiban Mama diót tárolt. Ezek mind a teknő szomszédai voltak a kamrában.

Ünnepnek számított, amikor elővette őket sorban, ahogy akkurátusan előkészült a kalácssütéshez. Számtalanszor végignéztem, olyan volt, mint egy jól koreografált színpadi előadás. Mama megadta a módját, kellő komolysággal állt neki a dagasztásnak. A konyhaasztalra rakta a langyos, cukros tejben futtatott élesztőt, a teknőbe az átszitált lisztet, a  kezéhez készített még egy kicsit fémbögrében a szóráshoz, kistányéron a darab vajat, mindennek megvolt a maga helye. Imádtam nézni, ahogy összeáll a keze alatt a tészta, amint az ölében tartott könnyű fateknő szarvába kapaszkodik egyik kezével, a másikkal pedig jellegzetes mozdulatokkal  dagasztja. Látszólag könnyedén, lendületesen húzta a tésztát, néha löttyintett bele egy kis tejet vagy alá egy suhintás lisztet, végül a vajat, amikor éppen annak jött el az ideje. Majd kibújtam a bőrömből, annyira szerettem volna én is olyan szépen dagasztani, mint ő, sündörögtem körülötte, könyörögtem évekig, hogy én is had csináljam, tudnám ám én is ugyanúgy! Continue reading “Teknő és kalács”

A láthatatlan munka napja

“Dolgozol, vagy még otthon vagy a kicsivel?” Imádom ezt a kérdést, azt szoktam rá válaszolni, hogy igen, dolgozom, de még mennyit, hajaj, otthon! Korábban pedig a tanulás és a munka(helyen végzett munka) mellett sokat önkénteskedtem is, amit őszintén szólva nem mindenki tudott hova tenni a környezetemben, bár mivel ez legalább szakmai jellegű volt csak annyit mondtak, hogy “lúzerség” ingyen dolgozni. Pedig ezek az otthon, a családért, a közösségért végzett munkák igenis fontosak! Képzeljük el mi is lenne enélkül velünk? Vígjátékokban és a mókás gyógyszerreklámban eljátszanak ezzel a gondolattal, anya besokall és kijelenti, hogy na akkor most valóban nem fog dolgozni, semmit nem csinál egy napig. Természetesen az a vége, hogy teljes a felfordulás, nincs mosva, főzve, takarítva, a gyerek és a kutya romba döntötte a lakást, apa alsógatyában keresne valami ehetőt, de persze bevásárlás sem volt, úgyhogy inkább felpattint egy sört. Van lelkünk, úgyhogy a való életben ezt ritkán adjuk elő, de tény, hogy rosszul tud esni az embernek, amikor azt éreztetik vele, hogy ő nem tesz semmi hasznosat, értékeset, vagy arra célozgatnak, hogy milyen jó is neki otthon, hogy egész nap csak pihenget. Az ellenkezője pedig nagyon jó érzés, mikor például a férjünk elismeri, hogy ő ezt nem bírná, hogy amikor besegít belátja, hogy ettől még fáradtabb, mintha a munkahelyén dolgozott volna… Jó érzés és újabb lendületet ad, amikor elismerik, hogy jól megoldod a dolgokat, jó szervező vagy, hogy amit teszel talán a legfontosabb a világon. Continue reading “A láthatatlan munka napja”

Ősök erdeje

emlék erdő
Messze még a néma vég,
a lélek lakja él ma még,
de elmém néha elmereng,
ki őrzi meg a végtelent?

A test halála pillanat
s mit tettünk életünk alatt,
mulandóként elenyész,
minden emlék ködbe vész.

Elment oly sok nemzedék
de hetedíziglen bennem él ,
örömük, bánatuk is itt rezeg
mindenben, mit én teszek. Continue reading “Ősök erdeje”

Hangoskönyv – Frantisek Svantner: Kísértetek

Nem csak gyerekkoromban szerettem felolvasásokat hallgatni, de felnőttként is, egészen különleges hangulata van annak, amikor az ember csak elnyújtózik és hallgatja a másikat, ahogyan mesél. Kinőve a gyerekkorból azt gondoljuk, nincs szükségünk többé mesékre, mesehallgatásra, és a történeteknek is egyre kisebb szerepet tulajdonítunk. Pedig nagyon is jó történeteket olvasni, hallgatni, vagy egyéb módon találkozni velük. És szerintem az is jó, ha mi magunk vagyunk azok, akik mesélnek, akiket hallgatnak, akik történeteket osztanak meg.
Az itt következő elbeszélést, mely számomra maradandó emlék volt, ettől a vágytól vezérelve én olvasom fel. Hogy felnőttek között is áramoljanak mesék, történetek, és ne csak írásban, de személyesebb hangvételben is.

.

Időskor és társak

– Vendégszerzőnk, Viola írása –

Már több, mint 5 éve annak, hogy Tatám meghalt. Mamám egyedül maradt egy nagy kertes házban. Hiába próbáltunk többet vele lenni, segíteni neki, amiben lehet, hiába él mindhárom gyermeke egy faluban vele, mégis láttuk, nagyon magányos. A gyerekek és unokák dolgoznak, iskolába járnak, élik a mindennapok rohanó életét, hétvégén sem érnek rá igazán, mindig van valami dolguk. Mama gyakran mondogatja, hogy menne már Tata után, mi meg hallani sem akarjuk ezt. A halál tabutéma, rettegünk tőle, nem beszélünk róla, és elvárjuk, hogy az a szerettünk se beszéljen róla, aki túl van a nyolcadik x-en, és élete párja már odaát várja.

Mamám feleség volt és anya. Ez volt a hivatása. Tanyán nevelte fel három gyermekét, Tatám volt a kenyérkereső férfi a családban, Mama pedig nevelte a gyerekeket, jószágokat tartott, vezette a háztartást. A mai modern nők számára ez fényévekre van a mostani életstílusunktól, de akkoriban ez egyáltalán nem volt kirívó életpálya egy nőnek, sőt. Aztán a gyerekek szépen sorban kirepültek a családi fészekből, mind családot alapítottak, jöttek az unokák, összesen hatan, és édesanyából mama lett az én Mamám. Sokat vigyáztak ránk, újra gyerekzajtól zengett a ház és az udvar. Aztán mi is felnőttünk. Elrepültek az évek, és ketten maradtak. Aztán Mama egyedül. És megszűnt az Őt meghatározó hivatása is, nem volt többé feleség, és az anyai, nagymamai szerepekből is kilépett. Continue reading “Időskor és társak”

A Föld túlnépesedéséről

Nemrég láttam Hans Rosling professzor előadását a Föld túlnépesedéséről, a címe Statisztikával a pánikkeltés ellen volt. Felhívta a figyelmet arra, hogy mennyire elavult a tudásunk a túlnépesedéssel kapcsolatban, bár a vízcsapból is ez folyik, mégsem igazán ismerjük a tényeket, trendeket. Szépen sorra veszi, hogy honnan indultunk, most hol tart a népesség számának, összetételének változása, földrészenként mi várható. Talán a legérdekesebb és legmegdöbbentő az volt, mikor bemutatta, hogy 11 milliárd főig bizony már nincs megállás… Szerinte a valódi probléma nem is a Föld túlnépesedése, az nagyjából 2100 körül megáll és visszafordul, a kihívás a klímaváltozás és a környezetszennyezés megállítása. Nagyon tetszett, hogy a nagy számok és trendek mögött bemutatott  egyéneket, sorsokat is, a fogyasztás mögött álló motivációkat, vágyakat, szükségleteket, ez elengedhetetlenül fontos a folyamat megértéséhez. Az előadás végkicsengése – talán túlságosan is – pozitív, azt üzeni, hogy pánikolás helyett meg kell ismernünk a helyzet, fel kell ismernünk a saját felelősségünket, fel kell készülnünk a kihívásokra, tudatosan kell élnünk. Hisz benne, hogy összefogással, a legújabb technológiák alkalmazásával, bölcs önkorlátozással sikerülhet a túlélés. Legyen így!

Rosling tudásán kívül arról híres, hogy zseniális előadó, nagy élettapasztalattal, látványos infografikákkal, videókkal, szemléltető eszközökkel teszi érthetővé még a legbonyolultabb demográfiai folyamatokat is. Egyébként az életútja egészen hihetetlen, már-már megmosolyogtató az életrajza. Continue reading “A Föld túlnépesedéséről”

Az éjszaka útjain

“Másfelé fordulok, a szent, kimondhatatlan és titokzatos éjszakához. Lent hever a világ – mély szakadékba merülve -, helye magányos és kopár. Mélységes honvágy sajdul a lélek húrjain. Harmatcsöppekben hullanék alá s vegyülnék el a hamuval… Mi tör föl hirtelen a szív alól olyan sejtelmesen, és nyeli el a vágyakozás lágy levegőjét? Talán te is örömödet találod, sötét Éjszaka, bennünk? Mit rejtesz köpenyed alatt, ami láthatatlan-hatalmasan a szívembe hatol?
/Novalis: Himnuszok az éjszakához/

Jó és rossz, világosság és sötétség ellenpólusai, egymással szemben álló dualitása – pontosabban az ezeket feltételező gondolkodás – évezredek óta meghatározza kultúránkat, a Mindenséggel való kapcsolatunkat át- meg átszövik a kulturális-civilizációs hordalékok. Amit a világról és benne magunkról gondolunk, át van itatva társadalmunk hallgatólagosan elfogadott prekoncepcióival; ami egykor természetes és a hétköznapok része volt, az ma már legtágabb látóterünkben sincs jelen, esetleg nem is tudunk róla, vagy éppen nagyon mélyen van eltemetve bennünk. Nevezhetjük ezt a folyamatot a világképek forgandóságának is, de mégsem ilyen egyszerű a dolog, a világkép ugyanis nem feltétlenül kell hogy függjön idő-és térbeli meghatározottságoktól, vagyis minden korban lehettek és minden bizonnyal voltak is olyan egyének, akik másként szemlélték a világot, mint legtöbb kortársuk, de minden okunk megvan arra is, hogy azt feltételezzük, az egyének szintjén nincs is két egyforma világkép. A világkép ugyanis szervesen kapcsolódik az adott emberi lényhez, annak múltjához-jelenéhez, tapasztalati valóságához, és mint tudjuk, ilyenből nincs két egymással teljesen megegyező. Persze azt azért lehet mondani, hogy bizonyos közösségi szinten történő általánosítások, az adott korban aktuálisan elfogadott elméletek és teóriák formálják az alacsonyabb szinteket is, részt vesznek az egyének világképének alakulásában, van tehát mégis valamiféle egyöntetűség ezekben. Continue reading “Az éjszaka útjain”

A kisinas

Gyerekkorom meghatározó élményei voltak a nagyszülőknél töltött szünidők. Mamáék szívesen fogadtak és vártak minket, pár hétre természetes módon a hétköznapjaik részévé váltunk. Mentünk a piacra Mamával, láttuk, ahogy mustrálja az árut, alkuszik vagy éppen nagy szakértelemmel dinnyét választ. Ilyenkor tanított is minket: Hallga csak Baba, akkor jó, ha úgy kong a héja, mint a csizmaszár! (Mindig nevettem magamban, mert fogalmam sem volt, hogyan kong a csizmaszár… hol voltak már akkoriban is azok a kemény tartású magas szárú csizmák, amikre Mama gondolt?!) De cipelt magával a szőlőbe is minket. Tán két-három kilométerre lehetett a szőlő a falu peremén lévő, egyben bekerített és csősszel őriztetett szőlőskertekben. Ilyenkor reggel korábban felkeltünk, felkerekedtünk és gyalog indultunk útnak. Mama tolta a rozoga biciklit, amire meghatározott rendben és módon felaggatta a kaskát az élelemmel és a szerszámokat. Útközben meg-megállt a kapualjakban beszélgetni, így néha órákig tartott, míg egyáltalán kiértünk. Ott aztán munkához látott, metszett vagy kötözött, kapált vagy kacsozott…. éppen aminek ideje volt akkor. Mi meg hanyatt vágtuk magunkat a dűlő oldalában, nézelődtünk, aludtunk az árnyékban egyet vagy csavarogtunk – szigorúan hallótávolságon belül. Ha megszomjaztunk a közös kútból húzott nekünk vizet Mama. Ma is hallom a gém nyikorgását, a lánc csikorgását ahogy a mélyben visszhangzik, magam előtt látom az abroncsos favödör kopott szélét,  amint csudálkozom rajta, miközben a jéghideg vizet kortyolom a tenyeremből, ahova Mama  csurgatja… Mindent megfigyeltem… mert egy gyerek mindent megfigyel. Continue reading “A kisinas”